Hajdúdorog

„A keleti és a nyugati keresztény egyházi művészet” címmel tartott művészettörténeti előadást Dr. Nagy Márta bizantinológus, egyetemi docens a Szent Bazil Oktatási Központ Görög Katolikus Gimnázium, Szakközépiskola és Diákotthonban. A X. Képzőművészeti Alkotóműhely keretében megrendezett eseményre 2010. július 5-én, csütörtökön az intézmény kápolnájában került sor.

Az előadó a keleti és a nyugati keresztény egyházi művészet legszembetűnőbb eltéréseit fogalmazta és mutatta meg az érdeklődő hallgatóságnak számos, szemléltető dián keresztül. Az elhangzottak alapján állíthatom, hogy senki sem tud eztán ugyanazzal a szemmel ránézni egy szakrális témájú alkotásra.

Valamikor egységes volt a keresztény művészeti forma, ami a keresztény római birodalommal és dogmarendszerrel egyidejűleg alakult ki. Először spontán módon jöttek létre az alkotások, szenzualista módon, az antik kultúra mintájára, hiszen ez volt az egyetlen, amit ismertek. A „hiszem, ha látom” szemléletmódnak köszönhető, hogy elkészültek az első szenteket ábrázoló szobrok, festmények, melyek a hívőknek (pogányoknak) segítették elő a megértést. Később logikailag és funkcionálisan két részre szakadt az ábrázolásmód.

A törést a teológusok megjelenése, azok tézisei hozták meg. „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt.” – áll Mózes könyvében, ami kétségbe vonja Jézus ábrázolhatóságát. Ennek a gondolatnak a hatására indult el a képromboló mozgalom, melyet Christoph Schönborn teológus az utolsó nagy krisztológiai csatának nevezett.

E nagy horderejű kérdés végére a niceai zsinaton tettek pontot. Megegyeztek abban, hogy mivel Jézus egy személyben és két természetben létezik, továbbá az isteni és emberi természete összevegyíthetetlen és elválaszthatatlan így lefesthető és ábrázolható az emberi megnyilvánulása végett. Damaszkuszi Szent János azt is kinyilatkoztatta, hogy a tiltás tulajdonképpen csak a zsidók istenére vonatkozik, hiszen az sosem jelent meg emberként a keresztények istenével szemben, aki ez által ábrázolható.

Egyidejűleg felmerült az a kérdés, hogy szabad-e tisztelni és imádni Jézust vagy a szenteket ábrázoló szobrokat, festményeket. A 834-es zsinat úgy magyarázta a problémát, hogy az imádat a képen ábrázoltnak szól, a tisztelet pedig megilleti az anyagot, amely a szent személyt ábrázolja. A konfliktusokat a zsinaton elhangzottak tolmácsolása generálta, ugyanis a fordító - a szöveg fordítása során - nem tudott különbséget tenni a tisztelet és az imádat szavak között, így mindkettőt ugyanazzal a szóval fejezte ki. Ezt nyugati keresztény művészet nem tudta, vagy nem akarta megérteni, és nem is fogadta el.

A keleti művészet nagy hangsúlyt akart arra fektetni, hogy elkerüljék a bálványimádást, így abbahagyták a szobrok, domborművek készíttetését, hiszen elsősorban azokat tekintették bálványoknak. Antropomorf, vagyis emberközpontú, emberi tulajdonságokkal felruházott síkba lapított árnyképeket festettek, melyek nem határolhatóak el a tértől, testüknek nincs tömege, nem plasztikusak, de az isteni és emberi tulajdonságok esszenciáját egységben mutatták be. A stílus jellemző tulajdonsága az alakok asszimetriája, a nyitott háttér, a szenetek a kép tengelyére helyezése, de fontos mondanivalója lehet a színszimbolikának is.

A következő mérföldkőnek az 1054-ben bekövetkező nagy egyházszakadást tekinthetjük, amikor nyugati egyház feje és a konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen anatémával sújtották, vagyis kiátkozták egymást. A magatartási és a dogmatikus okok mellett egyéb külső tényező is közrejátszott. A keleti művészet elgörögösödött, míg a nyugati ellatinosodott, a reneszánsz beköszöntésével pedig igazi áttörést ért el. Az elvilágiasodott nyugati egyházművészet az ember felé fordult, az került érdeklődésének középpontjába. Hús-vér embereket formáltak, tömeg és plasztika mutatkozott meg, kiemelték az alakokat a frontális megjelenítési módból. A hatásokat fokozták azzal, hogy a személyeket földi környezetbe helyezték. A téma hiába isteni, az emberek felé fordul, az anyagon keresztül szemléltet.

Megállapíthatjuk, hogy a két művészeti vonal között a megfogalmazásban van a fő különbség.

A keleti keresztény egyházművészet a katakombafestészetben kezdett kialakulni. Primitív, vonalas ábrázolás, a tér transzcendentális megjelenítése tudatos, hiszen az alkotásokban nem az esztétikumot keresték, sokkal inkább expresszívek akartak lenni, a hívőt imára hívni. Fő leképezési módja a fordított perspektíva. A tárgyakat számos nézőpontból törekedtek bemutatni úgy, hogy a nézeteket összegezték. Ennek eredményeképpen fantasztikus alakok keletkeztek. Időbeli egymás utáni állapotokat és több térbeli nézetet szerepeltettek. Ilyen módon egyetlen ember nem láthat, csak egy közösség vagy maga az Isten. A tárgyak élei beleterülnek a síkba, nem akar a kép mögé mutatni semmit, sem az anyagot ábrázolni. Érdekessége, hogy csak a környezetet deformálja, az alkotás szereplőit nem. A vonalak a képen kívül, a nézőben találkoznak, ezzel a hívőt próbálja bevonni a saját világába. Jézus emberi létének megnyilvánulásai közömbösek, a kisjézuskák felnőttes arcú gyermekekként jelenítik meg. Az egész krisztusi történetet akarták belesűríteni a madonna és a kisjézus témájú képekbe, de ugyanez vonatkozik a keresztrefeszítéses jelenetekre is. A keleti művészetben nincs szenvedő krisztus, sőt gyakran állva ábrázolták a keresztfán nyitott szemmel. Az emberi szenvedés nem fontos, a lényeg, hogy a stáció sorozat végigfusson. A kereszt a feltámadás és a győzelem szimbóluma, ennek az ábrázolására törekszenek.

Összevetve a nyugati keresztény egyházművészettel teljesen ellentétes megjelenítéssel találkozunk, ugyanis itt a centrális perspektíva az uralkodó. A tárgyat és a személyeket egyetlen nézőpontból mutatja be, ahogy az adott szem látja. A szubjektum rávetül az ábrázolásra. A vonalak a legfontosabb pontban, a kép közepén futnak össze, mélységet adva ezzel a festménynek. Istenábrázolása az adott korok díszleteivel, életérzésével, stílusainak megfelelően változik, az alkotó beleviszi szubjektív tulajdonságait, mert azt festi le, amit lát maga előtt.

Ezzel szemben a keleti az „egyszer megtartotthoz” ragaszkodik. A legrégebbi alkotásokat tanulmányozzák és másolják, amelyek valószínűsíthetően még Jézus arcának lenyomatáról készültek, de természetesen a művészek nem tudták elkerülni, hogy egy-egy alkotáson rajta ne hagyják személyiségük meghatározó jegyeit. Az ikonfestő nem tartja sajátjának a munkáját, nem is írja alá, mivel csupán eszköznek tartja magát, hiszen egy hosszú böjt és speciális imádságok után kapja Istentől közvetlen látomásként a kép végső formáját.

Végül a legfontosabb különbségként a létrehozott művek elérő funkciójára hívták fel a figyelmünket. A nyugati munkák leginkább illusztrációk, míg az ikonok immanensen magukban hordják az eredetit, és a hívő önmaga teszi jelenvalónak a szentet.